Mind a coaching szakmai fejlődésem végett, mind pedig saját magam jobb megismerése végett - mely egy coachnak elengedhetetlenül fontos - mintegy 22 éve rendszeresen olvasok önfejlesztő könyveket a mai napig is. Azt vettem észre, hogy az utóbbi pár évben egyre többször futok bele ebbe a felszólításba: engedd el! Erről egy régi-régi történet jut eszembe, mikor is gyerekkoromban meg akartam tanulni úgy kerékpározni, hogy nem fogom a kormányt. Kortársaimmal ellentétben ez nekem nagyon nem akart menni. Mondjuk túl sok segítséget nem kaptam tőlük (sem), hogy mit és hogyan tegyek, csak azt kiabálták a saját bringájukról, hogy engedd el!! Nem merem! De engedd már el! Nem mered? Gyáva vagy? Én???! Na, elengedtem. Kormány ment jobbra-balra, én meg beleestem az árokba biciklistől mindenestől, ahogy illik. Sírni? Na, azt nem mertem, csak fogtam a fejem, és a vérző térdem. Majd kikászálódtam a gödörből, és a kormányt többé nem engedtem el. Mert ha elengedem, az fájni fog. Sokáig eszembe se jutott ez a dolog, meg maga az elengedés mint fogalom sem, hogy ez mi is tulajdonképpen. Ha elengedünk valamit lelki síkon, az inkább megkönnyebbülést hoz, mintsem fájdalmat (fizikai síkon már korántsem biztos). Hiszen ha ragaszkodunk valamihez, ami már rég nem szolgál minket, az tud fájdalmat, de legalábbis kényelmetlenségeket okozni, és jobban járnánk, ha elengednénk ezt a görcsös ragaszkodást. Ezt így az eszünkkel tudjuk is, ki is mondjuk: elengedem. De vajon tényleg egy szó kimondásával sikerül is elengedni valamit vagy valakit? Mintha csak elfújnánk egy gyertyát? Voltnincs? Meglátásom szerint kimondani könnyebb, mint megvalósítani. A görcsös ragaszkodást nem könnyű csak úgy, egyik percről a másikra elengedni, és onnantól e nélkül a teher nélkül élni. Főleg, ha igazából azt sem tudjuk, miért is ragaszkodunk annyira... Az elengedés a megbocsátással kezdődik. Megbocsátani magunknak és másoknak az elkövetett tettért, egy döntésért, ami akkor és ott a legjobb döntésnek bizonyult. Ha tudatosítjuk ezt magunkban, hogy senkinek nem akartunk rosszat, csak magunknak jót, és hogy minden tettünk csakis rólunk szól, talán könnyebben meg tudunk magunknak bocsátani. Ahogyan másoknak is, hiszen amit mások tesznek velünk, az is mind róluk szól, nem rólunk, nem a mi felelősségünk, hogy mások mit tesznek, vagy mit éreznek, gondolnak, mit mondanak rólunk. Az az ő igazságuk a saját világukban. Elengedni úgy lehet, ha nem tápláljuk a gondolatot energiával. A gondolatainkat mi magunk irányítjuk, senki más. És ha energiával tápláljuk azt, amit éppen, hogy el akarunk már végre engedni – micsoda pech – ragaszkodni fog, még jobban. Persze könnyű mondani, hogy ne gondolj rá. Ugyan az, mint az engedd el. Gondolhatsz rá. Miért is ne? De csak gondolat legyen, ne adj neki energiát, ne sződd tovább a gondolatot eseményekbe, hogy mi lett volna ha... Elmúlt. Úgy történt, ahogy. Nem tudsz rajta változtatni. Viszont nézőpontot, azt tudsz. Ha más szemszögből nézel rá. Mert úgy történt minden, ahogy annak akkor és ott történnie kellett. Minden teérted, a te fejlődésed érdekében történt. Ahogyan az építés rombolással, a fejlődés fájdalommal, küzdelemmel kezdődik. És ahogy a hernyóból pillangó lesz. Mindig. Mert a természet jobban tudja..